Hírekről családoknak, hírekről magyaroknak

Bernd Storck lélekben már régen feladta. Amikor Magyaroszág nem tudta legyőzni a Feröer-szigetek csapatát, mindössze 0-0-ra futotta, akkor a német kapitány már érezte, hogy ebből most nem lesz bravúr, nem lesz VB-szereplés. Aztán ment minden a maga kerékvágásában, egészen az Andorra elleni szégyenteljes vereségig. Akkor borult a bili, és Storck elvesztette a hitét. Csinálta a dolgát, de ez már nem ugyanaz volt, mint a 2016-os EB-selejtező. Ez már csak ócska napi rutin volt, a fáradt lendület éppenhogy mozgatta előre a szekeret. Strock jó kapitány volt. Amit lehetett, kihozott ezekből a játékosokból, sőt, az EB-n mindenkit megleptünk azzal, hogy az első kör után csoportelsőként végeztünk. Csakhogy ez el is altatta a játékosokat. Ezek a fiúk csak arra vártak, hogy kijussanak egy nagy világversenyre. Kijutottak, részükről ezzel el is volt intézve. Belenyaltak a fagyiba, ízlett, és azt hitték, nincs több. Másképp kellett volna motiválni a játékosokat. Azt kellett volna velük megértetn...

Németországban a focimeccs amolyan családi szórakozás. Apuka, Anyuka felpakolják a két gyereket, és családostul kimennek megnézni egy U-19-es Hoffenheim- Stuttgartot, de ez csak példa. Egy közönséges utánpótlásmeccsen tízezernél is többen vannak. Magyarországon a labdarúgás már a férfiakat sem nagyon érdekli. A tizenéves generációt meg különösen nem, vannak, akik azt sem tudják, hány játékos alkot egy csapatot. Ide vezet az, ha egy sportág tartósan eredménytelen. Mert az önmagában nem eredmény, hogy kijutunk egy világversenyre! A tizenévesek más sportágak felé fordultak, pl. nagyon népszerű lett körükben a kosárlabda. Hogyan lehetne ezen változtatni ( és ezzel most nem a kosárlabdát akarom bántani...)? Másképpen nem, csak elért eredmények által. S hogy mikor lesz a magyar labdarúgás végre eredményes? Azt soha nem lehet tudni.